top of page

AIR - Interjú Illés Zsófia Szonja kutatóval

Zsófi szeptemberben tölti a "káposzta-rezidencia" programját a malomban. Egy egyszerű kérdés után mindenre fény derül, amit fontos tudni az alkotó-kutató munkásságáról.


Mivel foglalkozol mostanában és hogyan indult az ökológia, mint téma irányába a pályád?


Eredetileg kulturális antropológiát tanultam, majd fotóriporterként végeztem 2006-ban. 2013-ban vonatkoztattam el először a fotótól alkotóként, és kezdtem el tájhasználattal, közösségekkel, sétákkal, ehető vadnövényekkel foglalkozni a városi kontextusban - akkor még a fotóból kiindulva, dokumentáltam ezeket. Ez volt a Collective Plant projekt, amiből minden egyéb hasonló dolog ered amit ma csinálok.



Hatalmas lett az érdeklődés, úgy tűnt, hogy rátapintottam valamire, amire nagy igény van - így kezdtem el - ismerősök kérésére először - ingyenes, ehető vadnövényes sétákat szervezni, ahol egyszer Stark Attila is sétavezető vendégünk volt. Attilával gombásztunk.


Az étel, tájhasználat és művészet mindig összekapcsolódott, 2014-17 között több projektet csináltunk az Architecture Uncomfortanble Workshop-pal (AU Műhellyel) is: például a ‘Smoke’ (téli élelmiszertartósítással, füstöléssel foglalkozó) installáció is így született. A Hello Woodban 2015-2019 között vezettem workshoppokat szintén építészekkel együtt, a szerepem ezekben mindig a bevonó, részvételi helyzetek létrehozása volt - és ez legtöbbször az ételen, közös étkezésen keresztül történt (pl. ‘Hello Pizza’ projekt, ahol egy konkrét pizza kemencét és konyhát építettünk fel, és sütöttünk pizzát 200 fő részére egész éjjel - ilyet még egyszer biztosan nem mernék bevállalni). Tehát az étel szerepe itt közösségteremtő, közösségformáló volt. Azt szeretném leszögezni, hogy nem tartom magamat “gasztro arcnak” semmiképpen, és nem is törekszem erre. Nálam az étel mindig egy eszköz, egy (érzékszervi) bevonó módszer.


Amikor 2017-18-ban Londonban éltem, a TATE városi elmagányosodással és mentális egészséggel foglalkozó projektjében dolgoztam együtt a ‘Something and Son’ építész és design csapattal. Itt is a kert, kertészkedés és közös főzés volt a médiuma annak, hogy megteremtsünk egy teret, ahol az emberek kapcsolódhatnak a környezetükhöz és egymáshoz. Londonban az érdeklődésem fókuszába került a város és mentális egészség kérdése - ott nagyon tudatosan kellett tenni minden nap azért, hogy az ember a felszínen maradjon. A környezetpszichológia felől kezdtem közelíteni a kérdést, és a neurológiai is inspirált (pl. Oliver Sacks zenével foglalkozó írásai), így jutottam el az érzékszervekhez, érzékszervi módszerekhez. Azelőtt is ezzel foglalkoztak a munkáim, de sokkal ösztönösebben (pl. ‘FOREST’ - érzékszervi erdő installáció, 2015), anélkül, hogy értettem volna a belső miérteket és folyamatokat.


'Sensory Walk' - Balatorium SLOWWALK, 2022 augusztus. Fotó: Neogrady-Kiss Barnabás


Hazajöttem egy évre, és 2018/19-ben a KÉK Közösségi Kertek program kurátoraként dolgoztam. Ehhez kapcsolódóan elkezdtem egy ‘Terápiás kertek - Kertterápia’ előadássorozatot is a KÉK ben. Az érdekelt elsősorban, hogy milyen az a természetes vagy épített környezet, ami támogatja az ott élők mentális jóllétét? Nyilván, ez mélyen személyes kérdés is. Számtalan túlélési stratégiát kellett bevetnem Londonban, nekem nagyon fájt az a város. Ennek kapcsán is foglalkoztatott, hogyan válhat a természetes és épített környezetünk partnerré abban, hogy jól legyünk. Viszont én nem építész vagyok, így sokkal inkább a részvételiségen keresztül közelítem és közelítettem mindezt. Hogyan tudjuk bevonni az embereket abba, hogy aktívan alakítsák a környezetüket? Hogy az épített környezet tükrözze az ott élők igényeit és szükségleteit, támogassa a jóllétüket.


Mivel itthon ilyet nem tanítanak, maximum építészeknek esetleg, külföldi képzéseket kezdtem keresni, és végül 2020-ban Skóciában szereztem ‘placemaking design’ (Environmental Design Innovation) mester diplomát. A mestermunkám egy érzékszervi részvételi módszer fejlesztése volt (‘Sensory Mapping’). Azóta ezt a témát tovább vittem, haza hoztam, és most a MOMÉ-n doktorizom, ahol már az érdekel, hogy az érzékszervi módszerek tudnak e segíteni nekünk abban, hogy a táj nem csak emberi résztvevőinek a szempontjait is figyelembe vegyük. Tehát nem csak azt, hogy nekünk, embereknek hogyan megfelelő egy táj vagy környezet - hanem hogy a nem emberi ‘stakeholder’-eknek (az ökoszisztéma többi résztvevőjének) mik a szükségletei és szempontjai. Nevezhetjük integrált szemléletnek is.


'Landscape Futuring' Érzékszervi tájinstalláció, MOME MAG, 2021 - Fotó: Darab Zsuzsa


És körbe is értünk. 2013-ban a Tisza mellett kezdtem el a Collective Plant projektet - a tiszai táj inspirált. A Collective Plant-be beforgatott vadnövényes-gyógynövényes tudás is erről a helyről ered. Itt volt házunk 2005-2020 között, minden nyarat itt töltöttem, és itt valahogy ösztönösen megkapaszkodtam ebben a gyönyörű, buja ártéri tájban. A testvérem ártéri halgazdálkodást kutatott (2005 környékén doktorizott, és ez volt a terepe), emiatt kötöttünk itt ki. Az ő szenvedélye a téma iránt, azt hiszem másokat is megfertőzött. Ő maga is ártéri állattartóvá, legeltetővé vált egy időre. Most az én doktori kutatásom területe ugyanitt van. Az értéri erdőt járva, és ártéri gazdálkodókkal interjúzva az foglalkoztat, hogyan válhat a víz a partnerünkké, és erről mit tudunk tanulni tőlük, akik a vízzel partnerségben dolgoznak. Tud e segíteni nekünk az ártéri gazdálkodók tudása abban, hogy szemléletet váltsunk és a túlszabályozás helyett együttműködjünk a természet folyamataival?


Nagykörü, Tisza ártéri terepmunka. 2022. július - Fotó: Tóta András


Sensory Placemaking (Instagram): https://www.instagram.com/sensory_placemaking/

Projekt videódokumentációk (Vimeo): https://vimeo.com/collectiveplant/videos

Comentarios


bottom of page